Könyvesbolt

Fekete Anna költészete az első pillanattól fogva csodálattal tölt el. Nem elsősorban önálló nyelvhasználata vagy különleges, látomásos képei által – pedig akár ezekből adódóan is érezhetnék így –, inkább különleges (ön)vizsgálatai és lenyűgöző idő- és térkezelése miatt. Ismeri a korlátait; figyel, lát, rendszerez, vágyakozik. És nem zuhan túl azon a ponton, ahol már csak mint külön(c) univerzumot figyelhetnénk. Nagyon is itt van, ismer minket. Ismeri magát. Csöndben, lágy tónusokkal döbbent meg. Hihetetlen érzékletességgel tárja fel például, hogy a bántalmazás nem csak testi probléma, hanem a létezést, az Én-t megkérdőjelező aktus, melyet csak a beszéd, és a tágabb perspektívából való láttatás tesz talán átérezhetővé. S hogy nem csak a kéz sújthat le, hanem a szavak is, sőt, a megfelelő szavak hiánya lehet a legnagyobb bántalmazás. Úgy beszél, olyan metaforákat alkot, amelyek segítségével én, aki sosem voltam ott, aki sosem éltem át azt, mégis magamon hordom a súlyát; azt a terhet, ami